Hiszek a szerelemben…

Hiszek a szerelemben
mely
szeretetté vedlik.
Vánkost vet vénülő
fejünk alá,
s talpunk alá
homokot hord,
hogy el ne merüljünk
életünk-halálunk
kegyetlen mocsarában.

Homokot hord talpunk alá,
hogy a nyomorúság árvize
el ne sodorjon,
s el ne mossa
a gyöngyöt.
Véges, nyughatatlan,
parányi életünk verítékét.
Az egyetlen kincset.

A gyöngyöt,
melyben összesűrűsödött
minden reményünk,
minden vágyunk:
Utat találni
együtt, s egyedül is
Isten felé.

Hogy el ne sodorja az özön,
a posvány, a méreg,
a fuldoklók jajkiáltása
és az örökös feledés
ezt
a kincset,
szerelmünk szeretetté vedlik,
és átmelegít.

Soha ilyen fényes nem volt
a bennünket beborító nap,
még születésünk hajnalán sem.
Hisz akkor még
ártatlanul, egyszerűn
lengett körbe a tisztaság.

De most, hogy ledobtuk
megfáradt szárnyaink,
új nap süt ránk,
s mindigmúlt árnyainkból
fakad hajnali egünk
bíbor-aranya.

Tovább, tovább, tovább.

Hiszek a szeretetté vetkőzött szerelemben,
mely egészen az elmúlás örök pillanatáig
és azután még inkább
őrzi egyetlen kincsünk és reményünk:
Kézen fogva utat vágni Isten felé,
világunk tengernyi baján át.

Hiszek ebben a titokban,
ebben a misztériumban.

Fáradhatatlanul és rendíthetetlenül.

2015. május 11.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.