Hömpölyög az óceán. Végtelen sok apró csöppje vágyakozva tekint a magasba. Köztük a legkisebb (és mégis nagyon öreg) még mélyen szunnyad a tengerfenéken az ő kis iszapbölcsőjében. Ring a bölcső, ring. Ringatják a szelek. S a bölcső mélyén az icipici csöppecske csodálatosat álmodik:

  Egy hatalmas hófelhőben lakik, játszadozik pajtásaival, míg végül az öreg Nap így szól hozzájuk:

-         Hópelyhecskéim, ideje, hogy útra keljetek!

Azzal ők szállingózni kezdtek mindenfelé. A rétekre, a fákra, a házakra, kis utcákra, terekre, sőt, még a templomok tornyát is belepték. Minden-minden csupa fehérség lett.

  Az egyik házban Kristóf, és Panka lakott a szüleivel. Kinéztek az ablakon és így kiabáltak:

-         Hurrá, esik a hó!

Gyorsan elvégezték reggeli teendőiket (reggelizés, mosakodás, fogmosás, öltözködés) és uzsgyi! Ki a hóba!

Barátaik, Évi és Bence már várták őket. Vidám kacagás töltötte be az udvart. Volt aki szánkózott, volt aki hógolyózott, és persze (ez nem maradhat ki) egy szép, csinos hóembert is építettek.

-         Mi lenne, ha építenénk mellé egy hóanyót is, hogy ne legyen olyan egyedül? – nézett rá kérdőn Panka a többiekre.

-         Szuper! – kiáltották, szinte egyszerre. És már görgették is Hóanyó lábát, törzsét és fejét.

A fejére lábas helyett Panka hozott ki a házból egy rongyocskát, amelyik éppen jól illett rá kendőnek. Mind nagyon boldogok voltak. Körbetáncolták, és énekeltek neki:

„Hóanyó, Hóember!

Bárcsak ne olvadnál el!”

 De bizony a hóember, és benne a mi kis mesebeli csöppecskénk tavasszal elolvadt, vize belefolyt a patakokba, a patakokból a folyókba, a folyókból a tengerbe. S még most is ott aludna iszapbölcsőjében. De azóta a napsugár erős hívására följebb és följebb húzódzkodott, majd fölért a víz felszínére. A napsugár utolsó hívására  egy különálló icipici csöppé változott. Pára lett belőle. Beköltözött egy felhőbe, és onnan a földre esett, majd az óceán egy csöppjévé vált. Nem vágyakozott már fölfelé, mert megértette, hogy ő és az összes többi vízcsepp csak együtt és egységben képezhetik az óceánt. A napsugár hívására mégis egy-egy kis csepp sokadmagával mindig útjára indul, bejár hegyeket-völgyeket, falvakat, városokat, utcákat, tereket. Útján számtalan emberrel találkozik. Kicsikkel, nagyokkal, gyerekekkel, felnőttekkel, akiknek ő jelenti az éltető vizet... Hiszen víz nélkül nincs az asztalunkon étel, ital, de víz nélkül sok játékot is nélkülöznünk kellene: pancsolást, jégen csúszkálást, szánkózást, és persze ha nem lennének körülöttünk az óceántól megvált csöppecskék, nem lenne kinek énekelni azt sem:

"Hóanyó, Hóember,

Bárcsak, ne olvadnál el!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.